0
0
Kányádi Sándor idézetéből kiindulva, identitás-tudatunkat nagyban meghatározza a nyelv, amit beszélünk. Fontos saját és mások anyanyelvének tisztelete és megbecsülése, a nyelvi változatosság és a kulturális sokszínűség megőrzése, ugyanis ez létünk egyik alappillére.
1999-ben az UNESCO, vagyis az Egyesült Nemzetek Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezete (United Nations Educational, Scientific and Cultural Organization) február 21-ikét Banglades javaslatára, az anyanyelv nemzetközi napjává nyilvánította, azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet a Föld nyelvi sokszínűségére és gazdagságára.
Ezt a nemzetközi napot 2000-ben ünnepelték először és azóta minden évben világszerte rendezvényeket tartanak.
A Földön több mint 6000 nyelvet beszélnek, ezeknek körülbelül a fele veszélyben van. A veszélyeztetett nyelvek közül havonta két, őshonos lakosok által beszélt nyelv hal ki. A nyelvek kihalásának folyamata megállíthatatlannak tűnik, az UNESCO ezért tartotta feladatának, hogy ráirányítsa a világ figyelmét erre a jelenségre.
A nyelvek kultúrák hordozói. A nyelv világot teremt, amelyhez az ember alkalmazkodik. Ebben benne van az az elv is, hogy a nyelv a beszélő közösség számára viselkedési forma, vagyis a nyelv nemcsak a beszéd „eszköze”, hanem a „lét” kifejeződése is. Minden népnek, minden kisebbségnek joga van a saját nyelvén való önkifejezéshez, saját kultúrájának és hagyományainak megőrzéséhez és ápolásához. Az anyanyelv lelki és szellemi hazánk, meghitt otthonunk.
Móricz Zsigmondot idézve „Íme itt állunk és beszélünk ezen a gyönyörűségesen zengő magyar nyelven, itt, ebben a kicsiny tündérkertben,…”, hogy ebből az alkalomból is hangsúlyozzuk az anyanyelv és az anyanyelvű oktatás fontosságát, hiszen ”teljes birtokában lenni a nyelvnek, amelyet a nép beszél: ez az első és elengedhetetlen feltétel” szellemi-kulturális örökségünk és nemzeti identitásunk megőrzésében, Kosztolányi Dezső szavaival ”Erős várunk a nyelv”, a református zsoltár szerint ”Erős várunk nékünk az Isten.”
A nyelv úgy telitődik értelemmel és jelentéssel, ahogy a méhkasban a méz kitölti a lépet. Olyan értékeket, olyan jelentéseket tartalmaz, amelyek miatt egyik nyelv nem veheti át a másiknak a helyét.
S ha van olyan társadalmi kérdés, amelyről nehéz érzelmek nélkül beszélni, akkor az anyanyelv ápolása és megőrzése mindenképpen ilyennek számít.
“Nyelvében él a nemzet.” – figyelmezteti a magyarokat Széchenyi István. Ez pedig nem véletlen, hiszen a magyar nyelv veszélyeztetett nyelv.
Gondoljunk arra, hogy minden nép, Európában minden nemzet létrehozott egy nagy kultúrát. A magyarság is. De a magyarságnak a legnagyobb szellemi kincse, maga a magyar nyelv. Hiszen a nyelv nem pusztán a kommunikációnak, a megértésnek az eszköze. A nyelvben ott van a történelem. A magyar nyelv őrzi a magyarságnak a történetét, a szavaknak a sorsában, a fordulatoknak, a költői képeknek a természetében. Minden nyelv igazából egy mítosz. Minden nyelvnek a világában van egy mitikus tapasztalat, egy nép, egy nemzet, amely a saját nyelvében önmagára ismer, a saját történetét foglalja össze ebben a nyelvben, és saját gondolkodását, a saját észjárását valósítja meg. (Claude Lévy-Strauss)
A magyar nyelv is egy ilyen mítosz. Nemcsak abban, hogy egyedülálló, hogy a magyar nyelv mögött lévő gondolkodás egészen másfajta gondolkodás mint az európai nyelvek mögött álló gondolkodás és mentalitás.
„A világ sok-sok ezer nyelve közül, a magyar, azon pár tucat nyelvhez sorolható – amelyen minden kifejezhető, minden tudomány művelhető… Nyelvünk tele van sajátos, egyedinek is mondható nyelvi jelenségekkel, amelyek főleg annak köszönhetők, hogy a magyar nyelv önmagában, függetlenül fejlődött más nyelvek és kultúrák gyűrűjében.”– vallja Balázs Géza közismert nyelvészprofesszor.
Másfelől, ime egy nagyon érdekes, filológiai tapasztalat. Hogyha megnézzük a nagy európai népeknek a költészetét, akkor meg lehet állapítani azt, hogy magáról a nyelvről nagyon kevés vers, alkotás született. A magyar irodalom pedig tele van olyan versekkel, szövegekkel, amelyek a színes magyar nyelvről szólnak, hiszen Pázmány P., Bessenyei Gy., Virág Benedek írt a magyar nyelvről.
Arany János állandóan a magyar nyelvvel bíbelődött. Illyés Gyulának Koszorú című verse a magyar nyelv drámai helyzetének a lenyomata.
Világhírű olasz és angol személyiségek szerint: ”a leginkább dallamos és a verselés szempontjából leginkább fejlődésre képes a magyar nyelv… ”Ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna…mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni az érzelmek titkos rendüléseit.” – vallja a G. B. Show angol drámaíró.
Kosztolányi Dezsőt idézve: „Azt a lelket és nyelvet, amelyet rövid időre örökbe kapunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk. Áldjon, vagy verjen sors keze, ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet, de a szívet azt föl, föl, barátaim”.
Záróakkordként pedig íme Reményik Sándor Ige című versének néhány sora:
”Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhitattal ejtsétek a szót, e drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul Senki,
Úgy beszéljen ki-ki magyarul, Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myirhát hozna!
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, Vigyázzatok a nyelv ma szent kehely…”.
Nagy Éva, Bukarest
Average Rating