0
0
„Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság!…üdvözellek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet!
Oh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemzetünk utolsó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt … s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség!
Ezzel köszöntelek, ez legyen útravalód az életben. Élj boldogul! S legyen mindig férfierőd a vészeken diadalmaskodni” (Lapok Petőfi S.naplójából)- ezekkel a gondolatokkal üdvözlöm a tisztelt olvasó közönséget nemzeti ünnepünk alkalmából. Március 15-e jelkép, nemzetünk szabadságszeretetét, szabadság utáni vágyát fejezi ki. A Magyar Nép nemzeti összetartozását ünnepeljük minden év március idusán.
Történelmünk során mindig kiemelkedő jelentőséggel bírtak az 1848 március 15-ei megemlékezések. Fontos, mert a magyar ember, tudatában mindig magában hordozott egy sajátos szimbolikus jelentéstartalmat, a szabadság, a fejlődés, a modernizáció és a nemzeti tudat érzését.
Mindannyian tudjuk, hogy a 171 évvel ezelőtt, 1848 idusán kitört pesti forradalom és szabadságharc, milyen mély nyomokat hagyott történelmünkben. A magyarok az összefogásról, a küzdeni akarásról, az önzetlenségről tettek tanúbizonyságot. Ennek üzenete ma is érvényes: ebből a forradalamból erőt tudunk meríteni magunknak, hisz ugyanazon értékekre van ma is szükségünk, és ezek között az egyik legfontosabb az összefogás. Erről szólt 1848-ban március 15-e, és erről szól ma is.
„Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak…
Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet…
De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!” – írja Juhász Gyula: Március idusára című versében, melynek üzenete ma is érvényes: összefogás, összetartás, mert csak úgy lehet maradandót alkotni és megmaradni, ha megőrizzük értékeinket, ha van elképzelésünk a jövőről, ha összefogunk. Mindig új feladatok várnak ránk, és új akadályokat kell leküzdenünk. Ha pedagógusok, szülők, diákok, az egyház, kicsik és nagyok, vagyis egész közösségünk, egymást segítve járunk amegszabott úton, akkor siker lesz az ajándék. Értékeink legnagyobb kincse pedig az anyanyelv.
Nemzeti ünnepnapunkon feltétlenül hangsúlyoznunk kell az anyanyelv és az anyanyelvű oktatás fontosságát, hiszen ”teljes birtokában lenni a nyelvnek, amelyet a nép beszél: ez az első és elengedhetetlen feltétel” szellemi-kulturális örökségünk és nemzeti identitásunk megőrzésében. Széchenyi Istvánt idézve: “Nyelvében él a nemzet.” S ehhez minden lépésünkkel ápolnunk kell anyanyelvünket, közösségünk fennmaradását, magyar nyelvű oktatásunk megőrzését, fejlesztését, mert „Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát nem engedhetjük meg magunknak.” – vallotta Kodály Zoltán világhírű zeneszerzőnk, s ezt üzenik a 48-as ifjak is, akik a szebb és jobb jövőért áldozták fel életüket.
Másfelől hangsúlyoznom kell még, hogy az 1948-49-es forradalomban fontos szerepük volt a nőknek is. Gondolok itt első sorban Szendrey Júliára, Petőfi bátor, lelkesítő, imádott feleségére, aki éppúgy élete csúcspontjának tekintette a márciusi forradalmat, mint párja, s március 14-én éjjel a francia mintára, kokárdát készített férjének, magának pedig nemzeti színű főkötőt. A kokárdát a szív fölé helyezte. Március 15-én este már mindenki ezt hordta, s azóta is IGY ünnepeljük március 15-ét.
Júliának köszönhetjük tehát az első kokárdát, aki több volt, mint egy múzsa. Szendrey Júlia író, költő, műfordító volt. Versei gyermekei iránt érzett szeretetéről árulkodnak.
Írásai rendszeresen jelentek meg az Életképekben, a legnagyobb példányszámú társasági lapban.
Az 1849-es tavaszi hadjárat kezdetén tollából felhívás jelent meg Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez címmel. A röpirat írója arra szólította fel az asszonyokat, hogy küldjék harcolni életük párját, s aki ezt nem vállalja, az nem érdemli a házastársi örömöket sem.. „Csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé” – szította a kedélyeket Szendrey Júlia, aki férje halálakor ezt írja naplójába: „Ki van rám mondva az ítélet s nem állhatok többé ellent; örök boldogtalanságra vagyok kárhoztatva, és meg kell törnöm sorsom vas hatalma alatt.” Igen, e gondolatok érvényesek napjainkban is. Harcolnunk és kűzdenünk kell az életért, fennmaradásunkért! De ne feledjük elődeinket, történelmünk nagyjait.
Mi, a mai generációnk, akik abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a történelem viharai nem dúlják fel családjaink életét, öleljük meg minél többször szeretteinket és gyújtsunk egy gyertyát a szabadságért hősi halált halt férfiak emlékére. Ünnepnapjainkon pedig helyezzünk el egy szál virágot vagy koszorút, sírjaikra. Emlékük legyen áldott, s az ifjúság vigye tovább hírnevüket, nemzedékről, nemzedékre.
Ezen gondolatok jegyében emlékezik meg elődeiről minden évben a bukaresti magyar közösség. Idén Március 15-e délelőtt főt hajtottunk és elhelyeztük a kegyelet koszorúit a Sarkadon született és Bukarestben elhunyt Veress Sándor honvéd ezredes, a román-magyar barátság szószólójának sírjánál, a református Calvin temetőben, valamint a Petőfi Sándor szobornál, a Herăstrău parkban. Szintén délelőtt, a Calvineum képviselői és a szombathelyi testvérgyülekezet képviselői, meglátogattuk a bukaresti magyar iskolát is, hiszen ilyenkor is hangsúlyoznunk kell, hogy “ne hagyjátok a templomot s az iskolát”. Este a Petőfi Művelődési Központban szervezett ünnepségen volt együtt a bukaresti és az anyaországból érkezett magyarság. Az est fénypontja az emlék-koszorúk elhelyezése volt az udvaron álló Petőfi-szobornál.
dr. Nagy Éva hungarológus
Bukarest
Average Rating