A környezetvédelem rövid története

A tudatlanság akkor sem erény, ha lelkes és jó szándékú fiatal aktivisták nem ismerik az általuk képviselt ügy múltját, és ez a környezetvédelemre is igaz – már ha tényleg az a cél, hogy megoldjuk a problémát, mert az nem fog menni, ha újratermeljük a korábbi generációk kudarcait. Nem ma történik először, hogy egy emberi civilizáció lefűrészeli azt az ágat, amin ül, de ma kerültünk először oda, hogy globálisan csináljuk.

Már az ókori rómaiak is tisztában voltak azzal, hogy az ember hatással van a környezetre: szemetet és szennyvizet termel, és minél sűrűbben élnek az emberek, annál látványosabb a szennyezés. A római rossz levegőre Seneca is panaszkodott már, és szinte a városépítéssel egyidős az a felismerés, hogy a szennyvizet valahova el kell vezetni – akkoriban viszont azért még nem voltak annyian, hogy a szennyvíz elvezetésén túlmenően külön szennyvíztisztításra is szükség lett volna. Az erdőterületek védelmére a 14. sz.-tól vannak törvények, részben, mert a nemesek a vadászterületeiket féltették, de különböző falutörvények, falurendtartások is próbáltak arról gondoskodni, hogy a falusi közösség nem élje fel közös erdőit. A környezetszennyezés az iparosodással tovább nőtt, a szmog a 19. sz. jelensége. A szén-dioxid üvegház-hatásáról már a 19. sz. második felében írtak a tudósok, és Svante Arrhenius svéd vegyész és fizikus 1896-ban állapította meg, hogy a fosszilis tüzelőanyagok elégetésével az emberiség olyan mennyiségű szén-dioxidot szabadít fel, amely hatással van a Föld hőmérsékletére.

A környezet- és klímavédelem előbb mozgatta meg tudósokat és a nagypolitikát, mintsem a tömegeket, és az 1950-es évektől volt jelen. Az amerikai elnököket az 1960-as évektől piszkálták klímaügyben és 1980 körül az Exxon olajcég is úgy gondolta, rövid időn belül korlátozni fogják a fosszilis üzemanyagok használatát.
A Club of Rome csoport 1972-ben megjelent The Limits of Growth c. kiadványa felhívta a figyelmet arra, hogy a végtelen növekedés elvi okokból nem lehetséges, és különféle erőforrások tekintetiben elsőként modellszámításokkal különféle forgatókönyveket vázolt fel különféle erőforrások jövőbeni felhasználási görbéire. Ugyanebben az évben került sor az ENSZ környezetvédelmi világkonferenciájára Stockholmban, és a hetvenes évek közepén Magyarországnak is lett környezetvédelmi törvénye (bár bizonyos természeti értékek korábban is jogi védelmet élveztek). Ezzel párhuzamosan a civil környezetvédelmi mozgalmak is terjedtek Nyugat-Európában, nemcsak az erősen aktivista jellegűek, mint a Greenpeace (amely tagadhatatlanul rengeteget tett azért, hogy rejtett, elhallgatott és távolabb történő környezeti problémákra felhívja a figyelmet) hanem azok az egyszerű dolgok is az 1970-es, 1980-as években lettek (Nyugat-Európában) mindennaposak, mint a műanyagszatyrok használatának a csökkentése, a bioélelmiszerek (és ezzel a biogazdálkodás) terjedése, a szelektív hulladékgyűjtés és a hulladékújrahasznosítás, a tudatosabb fogyasztás, a környezetvédelem mint családtervezési szempont. Az 1970-es, 1980-as években sikerült újra életre kelteni „halott” folyókat, tavakat, sikerült leállítani a savas esőt és az ezzel kapcsolatos erdőpusztulást, csökkent a nehézfémekkel való terhelés, ólommentesre cserélték a benzint, javult a levegő minősége (ebbe besegített az ipari teljesítmény 1990 körüli visszaesés), és – talán ez a nemzetközi politika legnagyobb teljesítése ­ a montreali jegyzőkönyvvel sikerült leállítani az ózonlyukhoz vezető legdurvább üveghatású gázok, a halogénezett szénhidrogének kibocsátását, aminek köszönhetően javul az ózonréteg állapota.

Ne feledjük azt sem, hogy a magyar rendszerváltáshoz vezető tüntetések hátterében is a környezet védelme iránti elkötelezettség állt: a bős-nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás. A terv már 1977-ben megszületett, amikor Magyarország és Csehszlovákia megállapodást irt alá, amelyben vállalták, hogy részt vesznek egy nagy teljesitményű vizerőmű és vizlépcsőrendszer megépitésében, Bős-Nagymaroson. A tervnek két hibája volt: költséges volt és megváltoztatta volna az egész térség élővilágát. A vizlépcső megépitése ellen 1984-ben, a rendszerváltás előtt, az egyik civil szervezet létrehozta a Duna Kör környezetvédelmi szervezetet, amely 1988-ban több tizezer embert vitt az Országháza elé, akik a környezet védelméért demonstráltak. Két évvel később, 1988 szeptemberében a tűntetők száma túllhaladta a 30 ezret. A vizlépcső elleni küzdelem fontos tapasztalat volt a magyar ellenzék számára.

A háború után született generációk rengeteget (!) tettek a környezetvédelemért, de nem eleget: a klímaváltozást nem sikerült mérsékelni. De miért nem?

– Az embernek nem sikerült túllépnie az isteni gondviselésbe és annak világi változatába (a „jobb technológiák majd megoldják a problémát”) vetett hiten.

– Nem sikerült szembesülni sem (nemhogy kibékülni) azzal a felismeréssel, hogy a Föld erőforrásai nem korlátlanok, így a növekedés sem lehet az.

Nem sikerült levonni a gyakorlati következtetéseket abból a felismerésből, hogy a népesség sem növekedhet akármeddig. Csökkent ugyan a növekedés üteme és az emberiség létszáma 11 milliárd körül fog tetőzni, de ennyi ember nem etethető fenntartható módon, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy lakhatás, egészségügyi ellátásra és oktatásra is szükség van. Különféle számítások léteznek arra vonatkozólag, a Föld hány embert bír el fenntartható módon. Ezek általában valahol 2-5 milliárd körül húzzák meg a határt.

– Az antiimperializmusból kifolyólag a fejlődő országok fejlettségi szintjükre hivatkozva kivonják magukat a környezet- és főleg a klímavédelem alól, de még a népességnövekedés leállítását sem vállalták, pedig annak hatása csak évtizedek múltán érvényesül. Kína lakossága az egykézés ellenére tovább nő; India évtizedek óta szép szóval próbálja meggyőzni a lakosságát a kisebb családméretről azzal az eredménnyel, hogy a lakossága háromszor olyan gyorsan nő, mint Kínáé, és nemcsak Nigéria lakossága nőtt több mint a kétszeresére az 1992-es riói klímakonferencia óta, hanem a fejlettségben Európától nem annyira messze állt Szíria lakossága is megduplázódott a konferencia és a háború közötti időszakban. Ruanda úgy duplázta meg a népességét egyetlen generáció alatt, hogy eközben a lakosság kb. ötödét megölték egy népirtás keretében. Eközben a fejlett országok szülési rátája rég és (az USA-t kivéve) tartósan 2,1 alatt van, azaz ez a tényező kizárólag a fejlődő országok kezében van.

– A környezetvédelemnek szociális szempontjai is vannak: a magyar zsákfalúban és delhi utcáin egyaránt továbbra is szeméttel, használt autógumival fognak fűteni azok, akiknek nem telik másra. De pl. nem lehet kivonni a forgalomból régi, környezetterhelő autókat, ahol nem áll rendelkezésre sem pénz környezetkímélőbb autóra, sem olyan tömegközlekedés, ami tényleges alternatívát jelent, mert ezzel a legszegényebbek alól vonnánk ki a megélhetést.

– Sehol nem mernek a nem mertek olyan környezetvédelmi intézkedéseket hozni, amelyek tömeges munkanélküliséghez vezetnek: a bányászok, az olajipar, a nehézipar, az autóipar védettséget élvez, mert az ott foglalkoztatottak sem magukon akarják kezdeni a klímavédelmet, és nemcsak a demokráciák politikusai, hanem a helyi és országos despoták is tudják, hogy a tömeges munkahelyvesztés destabilizálja a társadalmat. Ezeknek az ágazatoknak a lobbierejét nem az adja, hogy van pénzük döntéshozókat megvesztegetni – attól erősek, hogy „stratégiai jelentőségűek”, ami nem egy címke, hanem egészen konkrétan azt jelenti, hogy a létük, nem létük, boldogulásuk, ellehetetlenítésük döntően befolyásolja a társadalom egészét.

Ha mindebből tanulságot akarunk levonni, akkor az abban áll, hogy minden mindennel összefügg – és nem a tüntetőkön és politikusokon múlik, mi lesz a CO2-kibocsátással, hanem a lakosság egészén.

Forrás: glossza.blog.hu

Foto:fokusz.info

Lasă un comentariu

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.

Acest sit folosește Akismet pentru a reduce spamul. Află cum sunt procesate datele comentariilor tale.