0
0
Csodás őszi napon tartotta meg idei presbiteri konferenciáját a Brassói Református Egyházmegye Prezbiteri Szövetsége, szeptemberben, a Cenk alatti városban. Vendéglátó a Brassó II. Újváros Református Egyházközség volt.
A két év kimaradás után szervezett találkozó áhítattal kezdődött, amelyet Nagy Mátyás lelkész tartott. Gondolatainak alapigéje: Mt.7, 21–27. „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát….”. Az első néhány versben a mennyországba való bejutásról hallunk. Jézus felnyitja szemünket megdöbbentő beszédével…A mai délelőttön épp ezért evezzünk is tovább, könnyedebb vizekre. Tekintsünk szét világunkon. Rohamléptékű technológiai fejlődés szemtanúi vagyunk. felmutatva emberi, tudományos előrehaladásunkat. Krisztus és a belé vetett hit volt egykor az alap. Összhang uralkodott hit, művelődés és jóléti világ közt, ma azonban ez a harmónia szertefoszlani látszik Fontos újra a régi alapra építeni és épülni. Előre kell mennünk, és éppen ezért nem a fejlődés ellen harcolunk, hanem harmóniáért hit, kultúra és jólét közt. Az alap nélkül hazárdírozó lét helyett Krisztus maga mutat rá a hófehér alapkőre, önmagára. A modern, filozófiai dekonstrukció helyett rekonstrukciót, deformáció helyett reformációt kínál Jézus. Krisztusi fundamentumot, amelyen a művelődés falai újra megállnak, Mi így együtt zengjük: „Királlyá Jézust, Jézust, koronázzátok!” (MRÉ. 390) Ámen. – hírdette a lelkész.
Áhítat után Miklósi Csaba esperes, parókus lelkész köszöntötte a meghívottakat s a szerteágazó egyházmegye különböző helységeiből érkezett szolgálattevőket. presbitereket. Az egyházi elöljáró ünnepi köszöntőjében hangsúlyozta az együttlét örömét, a presbiterek munkájának fontosságát, majd Isten gazdag áldását kérte a szolgálattevők életére.
Az Egyházmegyei Prezbiteri Szövetség alelnöke, e sorok szerzője, a hit, remény, szeretet, valamint a megértés, a társaink gondjaira való figyelem jegyében üdvözölte az egybegyülteket. Mindannyiunk számára különös varázsa van az ilyen rendezvényeknek. Megmaradni, maradandót alkotni csak úgy lehet, ha megőrizzük értékeinket, ha van elképzelésünk a jövőről, ha összefogunk. Ehhez pedig szükség van legnagyobb kincseinkre, amelyek a hit és az anyanyelv. Fennmaradásunk zálogai. Hitünk és anyanyelvünk egybefonódik önazonosságunk tudatával. A hit és az anyanyelv lelki és szellemi hazánk, meghitt otthonunk. Ha megőrizzük és tovább visszük őket, cserében megadják nekünk a egymáshoz-tartozás tudatát, a közösségtudatot. Mi presbiterek pedig, „Istennek elhivatott gyermekei”, szolgálattevő hívő emberek, fontos, hogy minden nap tegyünk valamit ott, ahol vagyunk: gyermekeinkért, családunkért, közösségünkért, egyházunkért, nemzetünkért. „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett.” Soli, Deo, Gloria!
A továbbiakban az Egyházmegye Prezbiteri Szövetségének elnöke, Vass Vince Ferenc tette fel a kérdést köszöntőjében: Miért jó ez az alkalom, miért kell áldásként tekintenünk minden ilyen és ehhez hasonló rendezvényre? Most, mikor a világban kint, szappanbuborék gyanánt pukkad ki mindaz ami mindvégig csak látszat volt, a béke-biztonság, szabadság-egyenlőség még mindig cinikus fennszóval hirdetett páros jelszavai már nem képesek palástolni a kilógó sátáni lólábat és ez már senkit sem zavar a pulpituson innen vagy túl. Ezzel ellentétben, ebben a brassói gyülekezetben, a világtól kissé eltávolodva, de nem kilépve belőle, nem csupán az intellektuális, de a lelki gyakorlatnak, élménynek, megerősödésnek a színhelyén is vagyunk, mert a konferenciánk tartalma, témája mellett talán a személyes találkozás, a csoportos vagy négyszemközti beszélgetések, az élmények, tanúbizonyságok megosztása a legfontosabb. Nagy áldás, Isteni kegyelem eredménye az, hogy rendezett keretek között tudunk találkozni, elmélkedni, közelebb kerülni az Úrhoz, illetve közelebb engedni Őt. Úgy tekintsünk erre, mint az Ő ajándékára, felénk való közeledésére. Hálásak lehetünk azért, hogy szolgálhatunk két kezünkkel, megtérésünk és mindennapi küzdelmeink, botlásaink és újbóli megtéréseink tanúbizonyságával, lelkületünkkel, együttérzésünkkel, példánkkal. Habár a háborúság ismétlődő és fokozódó ebben a földi idősíkban, Jézus Krisztus MINDÖRÖKKÉ ugyanaz, tegnap és ma is.
Az ünnepi alkalmat megtisztelte jelenlétével Pályi József, az Erdélyi Református Egyházkerület Prezbiteri Szövetségének elnöke is, aki szintén köszöntötte az egyházmegye különböző részeiről szép számban jelen lévő szolgálattevőket. Hangsúlyozta a presbiteri eskütétel tiszteletben tartását, megosztott az egybegyűltekkel néhány gondolatot saját élettapasztalából, majd jó munkát, egészséget és sikeres együttműködést kívánt.
A köszöntők után Dr. Kolumbán Vilmos József püspökhelyettes, egyetemi tanár tartott nagyon érdekes és hasznos előadást Missziói népegyház a két világháború között címmel, amelyben a következő kérdések merültek fel: Új irányvonalak az erdélyi református egyházban 1918–1926 között, Új szelek, új irányzatok, Az útkeresés évei a hatalomváltás után, A missziói népegyház eszméje, Erdélyi szellem és erdélyi lélek, Az Egyház, Makkai Sándor püspöki programja, Tavaszi Sándor és a Kálvinizmus. A teológiai professzor előadásában hangsúlyozta: “Mindaz, amit a református teológiai tanárok 1918 után végiggondoltak, és stratégiaként az egyház közvéleménye elé tártak, a belmisszióban valósult meg. Az egyház megújítását célzó mozgalom már az első világháború alatt hallatta hangját, amikor a belmisszió külön rovatot kapott az 1915-ben indított Az Út című lelkipásztori folyóiratban, de kiteljesedése és igazi hatása csak 1918 után valósult meg. Egyházi befogadása nem volt zökkenőmentes. A gyülekezeti lelkészek, teológiai tanárok és az egyházvezetőség részéről számos vitát gerjesztő kérdés, félreértés, gyanakvás és vád fogalmazódott meg a belmisszióval szemben. Nevezték „hideglelős, reszketős keresztyénségnek”, az erdélyi hagyományoktól idegen irányzatnak. A belmisszió az egyház teljes megújításának igényével lépett fel. Vezetői, a teológiai tanárok 1918 után, a politikai hatalomváltozás utáni időszakban döbbentek rá, hogy az egyháznak szükségszerűen meg kell újulnia. A kolozsvári teológia tanárai a belső erőkre támaszkodó belmissziói kibontakozást sürgették. Tervük utólagosan is igazolást nyert: olyan pezsgő egyházi életet alakítottak ki, amely megerősítette az egyházat, és ezzel együtt az erdélyi magyarságot is.”
Az előadást hozzászólások követték.
A konferencia után együttes ebéd, majd beszélgetés következett, utána elbúcsúzás és hazautazás, a mielőbbi viszontlátás reményében.
dr.Nagy Éva,
Brassói Egyházmegye Prezbiteri Szövetségének alelnöke
Average Rating