0
0
Május 21. és 24. között, a bukaresti Román Athenaeumban került sor az ötödik alkalommal megrendezett, „A világról, amelyben élünk” című konferenciasorozatra.
Az éves kulturális és tudományos konferenciák és párbeszédek sorozatát a Humanitas Aqua Forte Alapítvány szervezte, a Humanitas Kiadóval és az ARCCA Egyesülettel együttműködve.
“A világról, amelyben élünk” égisze alatt évente megrendezett fesztivál aktuális témákról szóló kulturális és tudományos konferenciák és párbeszédek egész sora, amelyet romániai és külföldi szakemberek tartanak.
Az idei rendezvény egyik vendége Stefano Bottoni, a Firenzei Egyetem oktatója volt, aki Kelet-Európa történelmét és egyetemes történelmet tanít. Fő kutatási területe a kisebbségpolitika és az államépítési folyamatkapcsolatok a szovjet tömb országaiban. Bukaresti előadását a „Sztálin és Erdély. A romániai Magyar Autonóm Tartomány az 1950-es években” témával tartotta. Egyébként a tavaly jelent meg román nyelven, a Humanitas Kiadó gondozásában, a „Sztálin öröksége Romániában. A Magyar Autonóm Tartomány, 1952-1960” című kötete, amelyet ez alkalommal dedikált az előadásán részt vett közönségnek.
Természetesen az első kérdésünk az volt, hogy milyen érzéssel tért haza, elégedett-e bukaresti útjával, illetve véleménye szerint hogyan fogadta, reagált előadásaira, beszélgetéseire a bukaresti közönség?
Mint szerző és állandó ingázó leszoktam egy kicsit ezekről az utakról a pandémia miatt. Nagyon intenzív volt, de ugyanakkor rá kellett jönnöm arra, amit néha elfelejtünk, hogy egészen más egy online értekezlet, egy könyvbemutató vagy író-olvasó találkozó, mint egy élő kapcsolat, ami azon a helyen jön létre ahol találkoznak az emberek, kezetfognak, könyvet dedikálnak. Sokkal többet hagy maga után egy ilyen kapcsolatfelvétel, és most nagyon élénk emlékeim vannk, sok mindent fel kell még dolgoznom, de mindenképpen örülök, mert ismét megtapasztaltam, hogy a munkásságomnak van értelme. Az hogy olvassák a könyvemet, megvitatják témáját, számomra, mint szerző, a legfontosabb dolog. Rettenetes érzés éveket belefektetni egy témába, megírni, és azt látni, hogy visszhang nélkül marad.
A Román Athenaeum – nem kell bemutatnom – egy nagyon különleges, sőt varázslatos hely. Amikor először beléptem az előadóterembe meg is szeppentem a hatása alá kerültem. Aztán megszoktam és a mondandómra próbáltam koncentrálni. A közönség vegyes volt, már amennyire láthattam, mert sokan váltottak jegyet – azt mondták majdnem kétszázan, de voltak idősek és fiatalok, más tudományterületből érkező hallgatók és jónéhány kolléga is, aki elbújt a közönség soraiban. Tudtam pár szót váltani több tucatnyi emberrel, akik megkértek, hogy dedikáljak nekik egy példányt és közben meséltek magukról.Voltak bukarestiek, volt néhány erdélyi magyar, volt egy hölgy a Szászföldről. Az idősebbek számára ez a könyv mást jelent, mint az egyszerű szakmabelieknek: személyesebb emlékek is fűződnek hozzájuk. Bízom benne, hogy kamaszkortól az időskorig nagyon sok mindenki el tudja majd olvasni ezt a könyvet, még akkor is ha sok lábjegyzettel és levéltári hivatkozást tartalmazó szakkkönyv, tudományos jellegű a nyelvezete és a felépítése. Azok számára, akik átélték ezt az időszakot, vagy legalább a szocializmusban nevelkedtek, a könyv emlékeket, érzéseket fog majd előidézni. A fiatalok számára pedig, ahogy mondani szoktuk, ez már rég történelem, ami régi, elmúlt időket abrázol egy olyan koszakról, amiről keveset meséltek otthon vagy az iskolában.
Arra a kérdésünkre, hogy az autonómia életképes megoldás marad-e a jövőben Európában, tekintettel az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború traumájára, Stefano Bottoni kifejtette:
Ez egy izgalmas kérdés. Oroszország éppen az orosz anyanyelvű lakosság diszkriminációjára hivatkozva indította a hadjáratot, és ezzel a Donbasz térségben 2014 óta folyó és az orosz propaganda által hangoztatott „genocídium”-nak nevezett háborúra gondolok. A nemzetiségi kérdésnek íly módon elkövetett politikai instrumentalizálása egy diktatórikus rendszer által sajnos egyáltalán nem segíti elő a területi és/kulturális autonómia ügyét a Kárpát-medencében sem. Sajnos be kell látni, hogy éppen az orosz külpolitika aggresszív fordulata 2008-tól kezdődően (gondoljunk itt Grúzia letámadásáról Abkházia és Dél-Osszétia miatt) egész Európában csorbította az autonómia igények hitelességét. Ezt be kell látni, és ez a történelmi folyamatok elkerülhetetlen velejárója.
Sajnos ma sokkal nehezebb emellett érvelni, mint a rendszerváltás utáni évtizedben. Ez akkor is igaz, ha változatlanul és sikeresen működnek a korábbi időszakban kialakított kompromisszumos kisebbségi modellek, mint például a dél-tiroli vagy a finnországi svédeké. Összességében még a jóval konfliktusterhes Katalóniát is ide lehet sorolni, mivel a régió gazdasági értelemben Spanyolország motorjává vált az utóbbi néhány évtizedben.
Ezek mind jó, működőképes, életerős, demokratikus kisugárzású modellek, amelyeket még mindig bátran lehet ajánlani. A probléma csak az, hogy jelenleg már ott tartunk hogy Oroszország birodalommegtartási kísérlete – vagy különbőző szeparatista mozgalmak nyílt támogatása több európai országban – rossz fényt vet minden regionális vagy autonómiapárti mozgalomra. Előbb a poszt-szovjet térségben használták fel a nemezetiségi konfliktust saját birodalmuk védelmére (gondoljunk csak Transznisztriára és puhább formában Gagauziára Moldovában, az örmény kisebbségre Azerbajdzsánban, Abkáziára és Dél-Osszétiára Grúziában, vagy éppen az orosz ajkú kisebbségre a balti államokban). Majd 2014 óta egy egész ország létezésre való jogát kérdőjelezik meg a kisebbségi kártya cinikus felhasználásával – épp úgy, ahogy Hitler és Sztálin tették több közép-európai országgal 1938/39-ben. Ennek óhatatlan következménye a közvélemény elfordulása az autonómia eszmétől, amit sokan ma az erőszakos elszakadás első lépcsőjének tekintenek csupán. Ma már tudjuk, hogy orosz stratégiai érdekek vezérlik a migrációs útvonalakat, Spanyolország etnikai destabilizálását, vagy éppen az 1995-ös daytoni egyezményből született Bosznia-Hercegovina feldarabolási kísérletét. És azt is tudjuk, hogy 2014 környékén a Székelyföldön is puhatolóztak orosz diplomaták, de szerencsére kevés sikerrel.
Az az alapvető probléma, hogy a Szovjetunió egy nemzetiségi birodalom volt, ahol nagyon is ismerték az etnikai kérdéseket és a hatalmat nagyon is foglalkoztatta a nemzetiségi kérdés, hiába mondta magát internacionalistának. Oroszország folyamatosan használja ezt a kártyát, ezt támasztja alá Nyugat-Európában a bevándorlás által teremtett társadalmi, gazdasági és kultúrális kihívások felhasználása propaganda célokra, a „Nyugati világ hanyatlása” címmel.
Nem hiszem tehát, hogy a politikai instrumentalizálás lenullázza az autonómia gondolatának az érvényességét. Azt viszont vallom, hogy arra kényszeríti azokat a tudosókat vagy azokat a politikusokat, akik tovább is érvelnének mellette, hogy sokkal jobban körülbástyázzák a mondanivalójukat, sokkal jobban támasszák alá, mert félreérthető lehet. A nemzeti/nyelvi alapú politikai és területi autonómia olyan fogalom lett, amit át lehet fordítani egy nagyon veszélyes irányba. Ez sajnos megtörtént és nem lehet visszacsinálni. Ezzel a teherrel kell megbírkózni, ezt a terhet kell legyőzni.
Katalónia az autonómia státusznál többet akar, mi több, a régió függetlenségét követelő megmozdulásokra is sor került, függetlenségi népszavazást is tartottak, ami elég nagy visszhangot keltett a sajtóban, azt mondták, hogy a spanyol igazságszolgáltatás számára törvénytelen megmozdulások mögött orosz akciók állnak. Kérdésünkre, hogy ilyen körülmények között hogyan látja az autonómiával rendelkező vagy arra törekvő régiók jövőjét, a történész elmondta:
Dél-Tirolban ilyen nem történt. Azt gondolom, hogy ez is egy jelenség, nem egy általános szabály, megtörtént valahol, valahol sikeresebb volt, valahol nem. Azt gondolom, hogy itt is különbséget kell tenni és szerintem a megoldás nem az, és a spanyol államnak sem ajánlanám, hogy térjen vissza egy túlcentralizált modellre, mert nemcsak az 1978-as spanyol alkotmány, de az egész Franco utáni demokratikus berendezkedés alapvetően a helyi autonómiákra, a helyi kezdeményezések laza szövetségére épült. Ez a mai demokratikus Spanyolország, nem érdemes és nem is szabad innen visszalépni csak súlyos konfliktusok árán. Csak érdemes nyitott szemmel járni, mert ha például valaki Katalónia függetlensége mellett áll tudnia kell, hogy lehetnek olyan „barátai”, akik nem biztos, hogy jót tesznek az ügynek. Ingatag a talaj és könnyú rossz társaságba keveredni, mert vannak olyan erők – nevezetesen Oroszország, méghozzá állami szinten -, amelyek minimum és bizonyítottan az utóbbi 15 évben többször próbáltak belenyúlni nyugat-európai vagy közép-európai folyamatokba. Az egész putyini politikának nem az volt a célja, hogy organikus alternatívát felmutassanak az általuk lenézett liberális demokráciának, hanem az hogy káoszt keltsenek és hogy bomlasszanak, ami egy klasszikus állambiztonsági játszma volt a szovjet tipusú rendszerekben. Sajnos tudjuk, hogy milyen apparátusból került ki Vladimir Putin, hogyan gondolkodik. A demokratikus intézményekben és a nyugati értékekben vetett bizalom rombolása egy klasszikus bomlasztási játszma eredménye. Nem az a cél, hogy valamit építsünk, valamit pozitívan felmutassunk. Nincs mit felmutatni, nincs járható alternatív orosz oldalról. Az az egyszerű cél, hogy hogy másnak se legyen jó. Ez egy ilyen játszma és ezért mondjuk, hogy egy székely autonómia vagy egy romániai közigazgatási reformvitában érdemes erre is figyelni. Nem mondanám azt, hogy mindenről le kell mondani, csak nagyon kell vigyázni.
Arra a felvetésünkre, hogy Európában a gazdagabb régiók általában területi autonómiát követelnek az általuk szegényebbnek tartott államtól; Romániában, Kovászna, Hargita és Maros megyék az ország legalacsonyabb jövedelmű megyéi voltak és mégis igényt tartottak erre a státuszra. Megkérdeztük Stefano Bottonit, hogy hogyan magyarázható ez a paradoxon, és véleménye szerint milyen szerepe van ebben Orbán Viktornak és kormányánák?
Mind a kettő racionális. Aki szegényebb azt gondolja – joggal vagy jogtalanul, lehet benne némi igazság – , hogy egy túlcentralizált állam, a román állam egész története során az volt, tehát ebben semmi újdonság. Ez a felépítés visszatartja a helyi fejlődést, mert nincsenek komoly állami beruházások, fejlesztések, túl kevés pénz megy bizonyos célokra, tehát ha több pénz maradna helyben ez megtörténne. Erre jó példa Dél-Tirol, amely szegény határmenti hegyvidék volt az 1970-es években, volt kiépülve az az óriási turizmus, ami manapság jellemzi a régiót minden szezonban. Az autonómia azért is lett elfogadott szinte mindenki által, mert nemcsak hatalomba jutatta vagy helyzetbe jutatta a helyi német lakosságot, hanem azért is, mert pár évtízed alatt elképesztő módon futtatta fel a régió gazdaságát és általános jólétet teremtett. Természetesen, még mindig vannak helyi csoportok, amelyek úgy gondolják, hogy még mindig túl sok olasz van itt, súlyuk azonban marginális. A mainstream nagyjából az, hogy elvagyunk egymás mellett, ennél többet nem is lehet kérni. De vannak olyan vidékek is, mint például Skócia, ahol a Brexit miatt dősödöttek meg ismét a függetlenség- pártiak, akik az Európai Uniótól való tartozás érdekében lépnének most ki az Egyesült Királyságból. Azt gondolom, hogy Székelyföldön egészen más motivációk fűtik a radikális autonómiapártiakat. A könyvemben bemutatom, hogy az ötvenes, hatvanas évek elején amennyiben követni tudtuk az állami beruházások elosztását és mértékét az ötéves tervek során, Székelyföldre aránylag – és beleértve Maros megye egyrészét – kimuthatóan kevesebb pénz ment, mint amennyit a lakosságarány engedett volna és ezt a Magyar Autonóm Tartomány jelenléte sem orvosolta. Később is jött egy-két beruházás, mint például, a Marosvásáhely melletti vegyipari kombinát, aztán épült néhány új korszerűbb üzem Csíkszeredában vagy Sepsiszentgyörgyön, de az úthálózat, az infrastruktúra fejlesztése nagyon szegényes maradt. A 1990-es évektől, 2000-es évektől látni kell, hogy nemcsak ez sújtotta a vidéket, hogy probléma van a humán tőkével is. Az átlagfizetések növekedése az utóbbi 20 évben Romániában általános jelenség volt, és nyugodtan kijelenthető, hogy bármennyire panaszkodnak az emberek, általában sokkal jobban élnek, mint 20 évvel ezelőtt. Én 20 évvel ezelőtt voltam először Romániában és hihetetlen az általam is tapasztalt társadalmi és gazdasági átalakulás. Bármit is mondunk ez egy másik ország, mint a 2000 előtti Románia. Figyelemre méltó azonban, hogy közben a székelyföldi megyék helyzete sokat romlott a romániai átlaghoz képest. A vásárlóerő értéke ma már országos szinten is az utólsó néhány helyre helyezi Hargita és Kovászna megyét. A lecsúszást egyaránt mutatják az ország alatti bérszint, az infrastruktúra fejletlensége, vagy például az is, hány középiskolásból lesz egyetemista.
Ez a lemaradás a kétezres években mérhetővé vált és a 2008 és 2009-es gazdasági válság óta az olló tovább nyílt. Ilyen gazdasági környezetben és felfokozott politikai hangulatban (elég csak az Úz völgyi konfliktusra gondolni) erősödtek fel a magyarországi beruházások, a magyar tőkeinjekció, amely több területen megfigyelhető. Ez a nemzetpolitikai befektetés nemcsak jelentős gazdasági szerepet töltött be, hanem integrációs űrt is orvosolt egy alternatív – Budapest által vezérelt – integráció viziójával. Mindeközben a román államtól viszonylag kevés pénz érkezik, az is sak kemény háttéralkuk árán. A közigazgatás különböző szintjei gyakran egymást akadályozzák a döntések végrehajtásában, miközben az igazságszolgaltatás hektikussága egyáltalán nem segíti elő a jogbiztonság megteremtését. Az sem jó ugyanis, ha egy polgármester háromszor meggondolja magát mielőtt aláír bármit is, mert utólag bármivel elővehetik.
Ez nem csak egy román jelenség, Olaszország már átélt egy ilyent valamikor a 90-es években és tudom, hogy mennyire bénító tud lenni. Egy dolog az, hogy harcolunk a korrupció ellen, de ha annak következményeként semmi nem történik és a beruházások leállnak, azért mert senki nem mer aláírni semmit, mert félreértelmezhető jogszabályok miatt elővehetik és nem szeretne hónapokat tölteni előzetes letartóztatásban akkor ez probléma. Egy másik rendszerszintű gond az, hogy már a két világháború között a román politikai élet ritmusa és viszonyrendszere nem igazán segítette elő a hosszútávú gondolkodást. Ezt látjuk főleg az utóbbi évtízedben. Az egymást követő kormányok élettartalma már az egy évet sem éri el. Mindegyik párt kormányozott már minden lehetséges ellenféllel, és csak az államelnöki szerep stabilabb. Ezzel szemben Magyarországon a miniszterelnök eldönti, hogy Kolozsváron, például, a református egyháznak kell egy kollégium, az azonnal megépül, több tízmilliárd adóforint megy oda és kész a költségvetés módosítása, indulhat a kivitelezés. Mert a kormányzás politikai aktus, és Orbán Viktor elképesztő módon szuverén aktor saját döntéseiben. Magyar oldalról nemigen befolyásolható. Előfordult már, hogy december közepén kezdtek el telefonálni Budapestről Erdélybe, hogy itt van több milliárd pályázati pénz, találjanak ki gyorsan valami projektet, amire el lehet költeni.
Ez is a különbség, hogy miközben egy RMDSZ-es miniszter vagy államtitkár néhány hónapot gürizik Bukarerestben és eljár tucatnyi hatósághoz, párthoz stb. és nem tudom hány megállapodást kell kössön azért, hogy legyen valami, Budapestről egyszerűen várni lehet valamit, ami gyakran meg is érkezik. Ez egy nagyon csábító ajánlat, mert egy teljesen másképp működő állami gépezet, a saját rendszerét hozza és a saját rendszere olyan, hogy gyakran – és ezt látjuk Magyarországon is és végül is ez ennek az exportja gyakorlatilag – nagyon hatékonyan és nagyon gyorsan tud működni akkor, amikor az érdekei úgy diktálják, és ez a hatékonyság, gyorsaság vagy éppen bőkezüség, nagyon imponáló, amikor látja az ember, hogy két év alatt felépül valami, van kivitelező, van pénz, senki nem szól bele, senki nem állítja le a munkát, nincs az a szakhatóság, amely ebbe vagy abba bele tud kötni.
Orbán Viktor miniszterelnök és kormánya masszivan fektet be már 12 éve Erdélybe: iskolákat, óvodákat épit, templomokat javít, egyetemeket működtet, gazdaságfejlesztési programokkal segiti az erdélyi gazdálkodók.
Kérdésünkre, hogy hogyan érvényesülnek azok a fiatalok, akik csak magyar nyelven tanulnak, kezdve az óvodától az egyetemig, a történész saját véleményének adott hangot, amely szerinte „lehet hogy nem népszerű”.
Magyarországnak, mint majdnem mindegyik közép-kelet-európai országnak, komoly demográfiai problémái vannak. Ezeket a problémákat semelyik kormány vagy családpolitika nem tudta érdemben érvényesíteni. Ez egy állandó és valódi kihívás, mondotta, majd így folytatta:
A munkaerő hiánya Magyarországon drámai méreteket öltött, több százezer képzett vagy félig képzett ember hiányzik a munkapiacról és nemcsak azért nem lehet pótolni, mert nem szeretjük a migrációt, hanem azért, mert a főmigrációs csatornák egyébként is elkerülik ezt a térséget. Azért itt van egy ilyen hatás, van egy komoly migrációs csatorna, amely, egyrészt, földrajzilag nem túl sok kilométer igénybevételét jelenti, nem kell sokat utazni a célhoz, míg másrészt, kulturális aktivitást garantál. Magyarország számára ez a határontúliakat jelenti. Ez Magyarországon a 90-es évek óta vita és a politikusok által elfogadott álláspont az, hogy a határontúli politikában a közösségek szülőföldön való boldogulását kell erősíteni. Ez így van. Csurka István volt az egyetlen, aki a 90-es évek elején nyíltan meghirdette azt, hogy a külhoni szorványközösségeket át kellene telepíteni. Tehát ott ahol nincs magyar jövő, ott értelmetlen fenntartani, és akkor mindenki lehurrogta. Nyilván most a XXI-ik században senkit nem telepítünk, a demokráciában nem telepítünk, mindenki ott lakik, ahol szeretne. De ezzel még nincs megoldva a probléma, ez egy álszent állapot, mert a kárpátaljai, vajdasági és erdélyi közösségeknek adott támogatások egyrésze, plusz a kettős állampolgárság gyakorlatilag egy könnyített migrációs csatornát nyújt. Nem teszi kötelezővé. Senki nem mondja, hogy ha valaki elvégez ma egy magyar tannyelvű egyházi iskolát, ami szemléletében tükrözi a magyarországi oktatás erkölcsi-politikai elvárásait, nem fog majd Magyarországra költözni. Ez viszont igen gyakori jelenség, mert az ott tanuló fiatalok kulturálisan, mentálisan, nyelvileg is egy „mélymagyar”, NER-kompatibilis világban tanulják magukat. Ezek után a magyarországi költözés már nem ugrás, csak egzisztenciális továbblépés.
Ezzel kapcsolatosan érdemes megvizsgálni a a Mathias Corvinus Collegium (MCC) tevékenységét Erdélyben és az egész a Kárpát-medencében. Ez például egy tipikus káderpótló iskola a Fidesz számára. Az odajáró fiatalok jelentős része az államapparátus felső emeleteire, vagy az állami cégek vezetőségére vágyik. Olyan fiatalokat toboroznak, akik tudnak valamit, szeretnének fejlődni. És ami ennél még fontosabb: akik egyszer olyan hanglejtéssel beszélnek magyarul, mint a magyarországiak. Akiket nem „határontúliként” azonosítanak. Ehhez olyan könyveket, honlapokat kell olvasni, mint a magyarországiak, át kell állítani a gondolkodást és az egész román vagy szerb világot egyfajta zárójelbe kell tenni. Ne felejtsük el, hogy 2010 óta ez a gyorsított káderrekrutáció a Fidesz részéról már többezer külhoni fiatalt vonzott a kormányzati szektor különböző szintjeibe, ami egybevág a magyar kormány hosszútávú érdekével. Hogy ez mennyire azonos a kisebbségi közösségek érdekeivel- én nem akarom eldönteni, de valószínüleg nem azonos az eredeti céllal. Ha az eredeti cél az, hogy felemelni és otthon tartani a külhoni közösségeket a cél elbukott: ezek az emberek nem fognak otthon maradni, nagy többségben nem fognak otthon érvényesülni, mert ha nem tudnak elfogadható szinten, majdnem anyanyelvű szinten románul, ukránul vagy szlovákul, nem fognak ott érvényesülni. De nem is akarnak sokan. Megjelennek a közoktatásban azok a tanulócsoportok , amelyeknél a többségi nyelv tanulása egyfajta felesleges tevékenységnek számít, amit a család sem erőltet. Ezek a fiatalok nem akarnak és ha nem akarnak, nem is fognak rendesen megtanulni beszélni és fogalmazni az adott államnyelven, és nem is az lesz a céljuk, hogy próbáljanak érvényesülni kisebbségként. Egy kisebbséginek mindig nehezebb, mindig nagyobbat kell ugrania, ahhoz, hogy elismerjék teljesítményét. Ha ezt meg akarja spórolni, most a nyelvgyakorlat kínál alternatívát, egy olyan rövid utat, ahol kevesebbet kell ezért dolgozni. Ez egy program: magyar iskola, párhuzamos magyar intézményrendszer, ami által a későbbi magyar intézményrendszer, amelyet Magyarországon talál már sokkal könnyebben megtanulható, mert azonos: ugyanazok a hálózatok, ugyanazok az emberek működtetik és gyakorlatilag hiába került egy másik államba, technikailag nemcsak hogy állampolgára – tehát van papírja róla, ami megkönnyít nagyon sok mindent -, de egyszerűen úgy látja, hogy az emberek azonosan gondolkodnak, ugyanazokat a honlapokat vagy tévét nézik. Gyakorlatilag kulturálisan egyvonalban vannak. Ez nagyon megkönnyíti ezt a fajta beilleszkedést és látszik az apparátus különböző vonalán, és ráadásul Budapesten ez egy támogatott dolog. Határontúliakat preferenciális módon vesznek fel, ami Magyarországon sokaknak nem tetszik, és látjuk felmérésekből, hogy a külhoni magyarok megítélése a magyarországi társadalomban ma nagyon vegyes. Nagyon régen volt ilyen negatív vagy mondjuk vegyes a megítélés. Nagyon sajnálatos, de azt is látni kell, hogy ezt a kérdést fel lehet használni, ezek az emberek egyfajta hatalmi csoportba kerülnek bele, úgyhogy nem itt születtek, felületesen ismerik a magyarországi társadalom belső rezgéseit. Én azt gondolom, hogy nem problémamentes ez a dolog és ha főleg onnan nézzük, hogy az eredeti cél a helyi közösségek megerősítése lett volna, szerintem ez ezzel ellentétes. Ha valaki ezen vitatkozni akar, lehet, de én ezt komolyan gondolom és biztos vagyok benne, hogy a következő időszakban tovább fokozódik majd a középosztálybeli fiatalok kivándorlása, elsősorban bár nem csak Magyarországra. Ez a fiatalabb generáció beolvad Magyarországon, mivel nagyon kompatibilis intézményekben tanul, gyakorlatilag már csak egy apró ugrás az, hogy átlépje a határt Biharkeresztesnél vagy éppen Kürtösnél. Persze a mai világ mobilis, bármikor vissza lehet térni, bármikor lehet utazni, lassan már azért itt vannak autópályák is, elég gyorsan lehet közlekedni, nem olyan, mint régen, hogy elhagyja az ember szülőföldjét és kész, ezzel vége. Én ismerem ezt az érvrendszert, én is áttelepültem valahonnan valahova, és én is mozgok, tehát tudom, hogy jó érzés bízni abban hogy az az áttelepülés talán nem végleges és visszaút is lehet, de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy gyakran visszaút nincs. Az ember tud gyökereket verni és ott maradni. Azt gondolom, hogy az erdélyi magyarságnak ez egy nagyon komoly kihívás. Azt viszont értem, hogy milyen esélyeket kínál a mai Magyarország, Orbán Viktor rendszere, és az is látni kell, hogy Bukarestnek nem érdeke az erdélyi magyarság helyzetbe hozása. Volt egy időszak, talán a 2000-es évek elején, amikor volt egy ilyen igyekezet, emlékszem toboroztak rendőröket és ügyészeket. Ezzel párhuzamosan a 2004-es kettős állampolgársági népszavazás és a gazdasági válság között, 2004, 2005, 2008, illetve 2009 és 2010 között Magyarország presztízse mélyponton volt, Erdélyben is. Az embereket sokkolta a népszavazás eredménye: azt mondták „nem akartok minket, akkor inkább románok leszünk”. 2005 és 2008 között Magyarország gazdaságilag már nem volt vonzó, Románia viszont nagyon elindult. Akkor gyakran jártam Romániába és éreztem, hogy elég sokan, ha nem is hisznek Romániában, de úgy gondolták, hogy „adjunk neki egy sanszot, lássuk, hogy mire lehet itt vinni”. Jött a gazdasági válság, rettenetesen nagyot ütött Romániára is és Székelyföldre is, illetve 2010-ben jött Orbán Viktor és győzelme, és azonnal jött a kettős állampolgárság is, nemcsak mint ígéret, de konkrétan is, és ez mindent jelentett, gyakorlatilag pár hónap alatt tejesen megfordult ez a hangulat Magyarországon, kizárólagos referencia pont lett és Romániát gyakorlatilag elveszítették szemelőtt. Az USL idejében, 2012-ben visszatért a szokásos magyarellenes retorika, majd azok is, akik Románia mellett voltak, eltávolodtak, mondván, hogy nincs értelme, itt mindig vergődés lesz kisebbségiként a politikában és a gazdaságban, gyakorlatilag nem érdemes erre fele orientálódni. Az gondolom, hogy ezt úgy lehet már összerakni, hogy ez egy olyan esély, ami ha el lesz szalasztva, nem tudom, hogy vissza jön-e, de annyi biztos, hogy most teljesen más a helyzet.
Az interjút készítette: Balázs Magdolna
Foto: stefanobottoni.academia.edu
Average Rating