0
0
Majdnem nyolc évtizede annak, hogy az udvarhelyi zsidó közösség tagjait összegyűjtötték, és útnak indították a haláltáborok felé. A holokauszt poklát kevesen élték túl, később ezen kevesek nagy része is kivándorolt Izraelbe. Eltűnt egy kisebbség, amelynek tagjai egy ideig ugyanúgy alakítói voltak a város életének, mint a többi lakos, és emlékük feledésbe merült.
Fecső Zoltán dokumentumfilmje ezt az űrt, ezt a hiányt pótolja, amelyet szerda este mutatták be a Művelődési Házban, népes közönség előtt. Nem véletlenül tűzték a premiert erre a napra: a munkaszolgálatra elhurcolt férfiak után a városban megmaradt zsidókat, 277 személyt, 79 évvel ezelőtt, 1944-ben ezen a napon gyűjtötték össze, majd vitték el előbb Marosvásárhelyre, majd Auschwitzba deportálták őket. Közülük mindössze 38-an tértek haza.
A zsidó közösség majdnem teljesen eltűnt a városból, és annak ellenére – ahogy Gidó Attila történész is mondja a filmben –, hogy az asszimilálódott, inkább világias zsidók jelentősen hozzájárultak a város polgárosodásához, a település ipari, gazdasági, kulturális fejlődéséhez, a köztudatból is évtizedekre kiveszett az emlékezetük.
Első alkalommal a 75 éves évforduló idején irányult figyelem az eltűnt kisebbségre, amikor a Haáz Rezső Múzeum szervezésében meghitt szabadtéri megemlékezésen idézték fel a város egykori polgárainak sok esetben tragikus véget ért történetét. A film ötlete akkor, négy évvel ezelőtt kezdett formálódni. A forgatás 2019-ben el is kezdődött, viszont a világjárvány átírta a terveket, akadályozva a szükséges utazásokat. Ez idő alatt azonban lázasan zajlott az adatgyűjtés – mintegy 15 kulturális intézmény adatai között, múzeumokban, levéltárakban folyt a kutatás –, aztán amint lehetett, forgattak Izraelben, Budapesten, Makón, Auschwitzban és Marosvásárhelyen is. A majdnem kétórás film alaposan körbejárja az udvarhelyi zsidó közösség sorsának alakulását, egészen a már máshol élő leszármazottak Udvarhelyhez való viszonyulásáig, éppen ezért a címe is találó: Ahogy az óra jár.
A Székelyföldi Stúdió Egyesület dokumentumfilmjének elkészítéséhez helyi magáncégek, magánszemélyek járultak hozzá jelentős összeggel, illetve pályázat révén a székelyudvarhelyi önkormányzat és a Román Kulturális Intézet is támogatta a projektet.
A film készítői a 19. század első felétől követik végig a közösség sorsát, nyilván a legfontosabb időszak az 1940–1944 közötti évek. Jelentős pillére az alkotásnak a számos túlélővel, leszármazottal készült interjú, sikerült még megszólaltatni Izraelben az akkor 99 éves Schwächter Ernőt is, aki könyvet is írt „Székelyudvarhely megye” zsidóságának szenvedéséről a nácizmus alatt.
Megjelenik rengeteg írásos dokumentum, hivatalos folyamodványok, bírósági ítéletek, újságcikkek, köztük eddig ismeretlen iratok is, amelyek révén megérezhetjük a kor hangulatát. Láthatjuk azokat az épületeket, amelyek mellett nap mint nap elmegyünk, és nem tudjuk, hogy kik éltek ott, láthatjuk az egykori zsidó imaház helyét, ahonnan – szerencsés módon, tulajdonképpen a filmes kutatómunkának köszönhetően – előkerült két emléktábla. A Kováts fényképészet egyedülálló archívuma is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy megelevenedjenek az emberi sorsok, hogy szinte személyes ismeretséget köthessen a néző azokkal, akik egykor szomszédokként, barátokként, orvosként, órásként, kereskedőként Székelyudvarhely polgárai voltak, és akik sorsának tragikus fordulatakor a város félrenézett.
A premiert közönségtalálkozó követte, ahol Fecső Zoltán rendező elmondta, hogy őt személyesen az érdekelte a leginkább, hogy mi zajlott le néhány év alatt abban a közösségben, amelyre 1940-ig inkább a példás együttélés volt jellemző, 1944-ben viszont megváltozik az izraelita hitű lakosokhoz a viszonyulás.
– Elgondolkodtató, hogyan kapott erőre az antiszemitizmus egy olyan településen, ahol korábban erre nem volt példa, fogalmazott a rendező, aki objektív tükröt kívánt a nézők elé tárni, ezért fontosnak tartotta felkutatni a pozitív példákat is, amikor a többségi közösség néhány tagja segíteni próbált a zsidókon.
– Elődeink tettei nem a mi felelősségünk, de ahhoz van közöm, hogyan gondolkodom a történtekről és hogyan mutatom meg – jelentette ki Fecső.
Gidó Attila történész pedig azt hangsúlyozta, az utókor felelőssége abban áll, hogy vállaljuk a történelmet, és ápoljuk az emlékét az eltűnt közösségnek. A közönségtalálkozón felmerült egy állandó emlékhely létrehozása is, erre a jövő évi kerek évforduló akár jó alkalmat is adhat…
Forrás: hargitanepe.ro
Foto: Hargita Népe
Average Rating