0
0
Sever Voinescu újságírónak, a „Dilema Veche” című folyóírat főszerkeszőjének egyik barátja – aki egyetemi tanár – mesélte, hogy milyen párbeszédet folytatott a második évfolyam végén vizsgára jelentkező egyetemistával. Az eset az egyik legnagyobb tekintélynek örvendő romániai humántudományok tanszékén történt. A tanár látja, hogy a főiskolás nem tud semmit, de nem fejezi be a vizsgáztatást, hiszen azon türelmes professzorok egyike, akinek fontos a hallgatók véleménye személyéről és amint az egyetemisták is nagyon jól tudják, nem jó ha a tanárok „meghúzzák” a vizsgákon a diákokat, mivel rossz hírnévre tesznek szert és a diákok kerülni fogják kurzúsaikat, illetve az egyetemet, ahol tanítanak. Mi több, ez közvetlenül veszélyezteti a fő bevételi forrást, vagyis az állami finanszírozást, amelyet a “finanszírozás diák szerint” elv alapján folyósítanak és ezért nem jó elsietni a vizsgázók megbuktatását.
Mindezek tudatában a professzor „enged a beszélgetés színtjéből” annak reményében, hogy megtalálja a közös hangot a hallgatóval, és az alábbi dialógus alakul ki köztük:
Professzor: De, Jézus Krisztusról hallott? (ez a kérdés azért hangzott el, mert a diák nem tudott mit mondani a Római Birodalommal kapcsolatos témáról)
Egyetemista: Igen
Professzor: Mit tud mondani Jézus Krisztusról?
Egyetemista (spontánul válaszolva): Egy jó ember volt.
Professzor: Így van. És mi történt vele?
Egyetemista: Meggyílkolták.
Professzor: És mikor gyílkolták meg?
Egyetemista (rövid gondolkodás után): A múlt száazadban.
Professzor: És ki gyílkolta meg?
Egyetemista (rövid gondolkodás után): A törökök…
Mindezek után valószinüleg azt is gondolhatják sokan, hogy egy teljesen kivételes esetről van szó, egy olyan hallgatóról, akinek sikerült „belopakodnia” Isten tudja hogy (ez a mi részünkről magyarázható, ha figyelembe vesszük az akadémiai komolytalanság méretét) a Bölcsészettudományi Kar felsőbb „lépcsőfokára”, és hogy a legtöbb hallgató nem ilyen. Igen, a prfesszor így gondolja. A legtöbb diák nem ilyen, pontosabban nem éppen ilyen!, mondotta a professzor, megjegyezve: Az említett egyetemista esetét másképpen is kell tekinteni, mint rendkivüli eset, mivel a rendkivüliség bezárja a vitát. Azt mondani, hogy „olyan hülye, hogy nincs már rá kifejezés és jó, hogy nincs sok hozzá hasonló” – határozottan hangzik, véli a profeszor, hozzáfűzve, hogy hasznosabb, ha megpróbáljuk megmagyarázni az esetet, ami megnyítja előttünk az útat valami lényeges és fontos dolog előtt. Valószinüleg nem valamennyi diák ilyen, de nagyrészük – talán többségük – nem rendelkezik az általános kultúra alapvető fogalmaival. Hogyan jutottunk ebbe a helyzetbe? Bárki felteheti magának a kérdést, hogy hogyan lehet például felsőfokú matematikát, haladó fizikát vagy sejtgyógyászatot tanulni kínos műveletlenség mellett? Lehet azért, mert a diák hajlamos az ilyen szakmák elsajátítására vagy inkább azért, mert szereti. Lehet, hogy inkább szeret nehéz egyenleteket megoldani, mint 100 oldalt elolvasni Proustól vagy egy Schubert-szonátát megallgatni. De vajon helyes-e, ha kizárólag az élvezetnek szenteli magát az ember? Következmények nélkül marad az egyensúlytalanság egy ilyen ember kialakulásában? Talán létezik az álatlános ismeretek egészséges öröme, illetve a kizárólagos és egyirányú ismeret egészségtelen öröme.
Természetesen senki sem várja el, hogy az élet valamennyi területének jó ismerője légy, mindenki megtalálhatja magának a megfelelő szakterületet. De az illető szakterület nem gyümölcsözhet a kiválóságban, ha nem támasztja alá az általános kultúra szilárd talaja, ahogyan a felhőkarcoló sem emelkedhet a magasba csúszós talajon. Minél magasabbra kúszol a szaktudásban, annál szilárdabbnak kell lennie az általános kultúra alapjainak, véli a professzor.
Nos, azt gondolom – mondta a professzor -, hogy az új román nemzedékek általános kulturális alapjának megritkulására az egyik magyarázat az, hogy teljesen kegyvesztett lett a lecke kivülről történő megtanulása, mint nevelési módszer a korai életkorban. Alapjában véve, egy diáknak nincs ahonnan tudja, hogy melyik évben halt meg Jezus Krisztus és ki gyílkolta meg, ha mindezt kivülről nem tanulja meg.
Ugyanígy nem lehet másképp megtanulni, mint csak fejből az ábécé betűit, a szorzótáblát, néhány négyzetgyököt, a víz vagy konyhasó kémiai képletét, a kör területét, a korszakokat (nem föltétlen az éveket), amelyek során ugyanazon a világon éltek, mint mi, például, Julius Caesar, Nagy Károly, Nagy István vagy Bonaparte Napóleon, valamint a ragozások szabályait és még sok más mindent. Vannak dolgok, amelyeket örömmel megtanulunk, másokat kényszerből, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az előbbiek fontosabbak vagy nagyobb hasznunkra válhatnak, mint az utóbbiak.
A mai nevelési elvek, köztudottan, egyszerűen kizárják az erőfeszítést vagy legfeljebb élvezetbe burkolják azt. A tetszész szerinti szakma kiválasztása a közelmúltban a diák jogává fajult: ha valami nem tetszik, nem helyes rákényszeríteni, csak azt teheti, amit szeret alapon. És ez a jog a legkisebb korosztálytól kezdve érvényesül. Ma minden oktatás az élvezet körül forog – a diák szereti az iskolát, akkor az jó iskola; a diák nem szereti az iskolát, akkor az rossz iskola. Természetesen vannak más, új elvek is: az az elképzelés, hogy az információ tudást jelent (ha tudod, honnan szerezheted meg az információt, akkor olyan, mintha tudnál mindent, nem kell foglalkoznod a memorizálással), illetve a hatékonyság rögeszméje („Miért kell a diáknak tudnia ezt vagy azt?”, ami főleg a szülői hülyeség abszolút formája), a rácsos tesztek túlsúlya az értékelésekben, sorolta a professzor, aki kitért a gyakorlati, „kivülről” tanulásra is. Véleménye szerint a versek fejből való megtanulása fenséges tanulási élmény: nemesít, tájékoztat, egészséges beszédritmust tulajdonít (Coleridge szerint a költészet a szavak helyes sorrendje), gazdagít. Ez az esztétikai nevelés legközvetlenebb, de ugyanakkor a képzeletnevelés legfinomabb formája is. Nem beszélve a retorikai előnyökről. Ahelyett, hogy beszédórákra járna a diák, tanuljon meg egy hosszú verset Eminescutól, és mondja el újra és újra, gondolja át, hogyan fejezze ki jobban, közelebbállóan ahhoz, amit a szerző mondani akart és garantálom – mondotta a professzor -, hogy az eredmény felülmúl bármely internetes tanfolyamot. És ha szóba jött, ismernek-e önök olyan fiatalokat, akik el tudnak szavalni kivülről hosszú Eminescu-verseket vagy legalábbis Nichita Stănescu rövidebb verseit?, tettek fel a kérdést a professzor. A versek fejből történő megtanulása kétségtelenül fáradságos munka, de micsoda megelégedéssel tölti el az embert, ha elméje spontán módon találkozik egy drámai vagy banális élethelyzettel, egy rég tanult és soha el nem felejtett verstöredékkel!
Persze az ókori görögök nem voltak olyan „okosak”, mint mi, hiszen gyermekeiket homéroszi versekre tanították. A gazdag általános műveltséggel rendelkező olvasók azt válaszolják nekem, hogy Homérosz Iliász és Odüsszeia című eposzai nem egészen hasonlítanak ahhoz, amit ma könyvekből ismerünk, mert szájról–szájra terjedtek, végzetesen pontatlanok voltak, ami talán megkönnyítette a tanulást. A professzor erre az ókori rómaiakra hivatkozva válaszol, akik – véleménye szerint – intelligensek, mivel a Tizenkét táblás törvény szövegét tanultatták a gyermekekkel. Mindenesetre Európa lakossága évezredeken át úgy nevelte gyermekeit, hogy különféle dolgokat tanultatott meg velük kivülről. Összességében, több nemzedék, amely már zsenge korban nagyon sokat tanult meg fejből, nagyon jól kiigazította magát, véli a professzor, megjegyezve, hogy körülbelül két generációval ezelőtt magunkhoz tértünk, „rájöttünk”, hogy a fejből való tanulás káros. Elvileg a kritikai és az alkotó szellem lett a nevelés királya és királynője, az emlékezet pedig egyfajta kerülendő csapdává vált. Úgyhogy, semmi gond, ha nem tudod azt, amit csak kivülről lehet megtanulni; ha kreatív vagy és jól kritizálsz, azt mondják, hogy művelt vagy. Tágabb értelemben, antropológiai szempontból, hát nem jobb egy olyan világban élni, amelynek a memóriája már nem az emberek fejében, hanem a szerverekben van és a hozzáférés már nem az elme működésétől, hanem az ujjak mozgatásától függ a képernyőn?
Forrás: dilemaveche.ro
Szerző: Sever Voinescu
Traducerea: Péterfy Tünde
Foto: dilemaveche.ro
Average Rating