Markó Béla, az etnikumra összpontositó diskurzusról: Attól tartok, hogy általában a gyengeségünket leplezve vallottuk különbnek magunkat

Két évtizeden át Markó Béla határozta meg az erdélyi magyarság politikáját. Tíz éve visszavonult a politikai életből és azóta is ír, ahogy tette azt a rendszerváltás előtt is.

Az RMDSZ volt elnöke ez év februárjában határozottan állást foglalt a Hargita megyei gyergyóditrói pékségbe alkalmazott két Srí Lanka-i vendégmunkás kapcsán kialakult gyűlölet és intolerancia miatt, amely megrázta az egész magyar kisebbséget. Akkor egyik romániai magyar nyelvű hirportálon közölt véleményében elismerte, hogy a FIDESZ (az Orbán Viktor vezette legnagyobb magyarországi kormánypárt) és az RMDSZ a fő felelős azért, ami az ötezer lakosú Ditróban történt.

A 24.hu magyarországi hirportál nagyinterjút készitett az RMDSZ volt elnökével a Ceausescu-világról és a mostani világról, illetve arról, ami e kettő között létezik.

“Iróként sokan ismertek, tiszteltek, de végül is az motivált, hogy belesodródjak a nagypolitikába, hogy ily módon többet tehetek a saját közösségemért. Nem szándékoztam hosszú távon a politikában maradni…Erdély helyzetét megoldatlannak gondoltam, úgy ítéltem, előbb-utóbb rendezni kell ezt a kérdést. Mindig is hittem abban, hogy ez nem maradhat így, az etnikai elnyomás megszüntethető, és ki lehet alakítani egy méltányos román–magyar együttélési modellt. Gyerekként mi a Székelyföldön, ahol románokkal alig-alig találkoztunk, és hát a történelmet sem nagyon ismertük, abban is reménykedtünk, hogy Erdély egyszer ismét Magyarországhoz kerül. Erdély nem kerülhet Magyarországhoz, ugyanis régóta többségben vannak a románok, ma pedig huszonvalahány százalék magyar és hetvenvalahány százalék román lakik itt. A helyzetet bonyolítja, hogy még ez a huszonvalahány százalék sem homogén eloszlású, ugyanis Erdély keleti részén, vagyis a magyar határtól távolabb eső felén, Székelyföld két megyéjében koncentrálódik a magyar népesség, ott hetven-nyolcvan százalékos többségben vagyunk, másutt viszont kisebbségben vagy szórványban. Mindez önmagában értelmetlenné teszi a folytonos kesergést Erdély hovatartozása miatt. Az más kérdés, hogy ami most van, az rossz, és Erdély számára ki kellene alakítani valamilyen sajátos közigazgatási státust. Ezért kellene küzdeni”, nyilatkozta Markó Béla.

A reporter arra felvetésére, hogy visszavonulása előtt két évvel, 2009-ben azt nyilatkozta, hogy sokat tanult a román külpolitikusoktól, akik a magyarok németes, racionalitáson, pedantérián alapuló ügyvezetése helyett a rugalmas, hajlékony, bizánci mozdulatokat kedvelik, Markó Béla kihangsúlyozta:

“Súlyos hiba, s mi, magyarok a történelmünk során gyakran el is követtük, mindannyiszor nagy árat fizetve érte, hogy lenézően balkáninak minősítettük a tőlünk délre, keletre fekvő nemzeteket, és rendetlen, zavaros működésű káoszként tekintettünk a világukra. Attól tartok, általában a gyengeségünket leplezve vallottuk különbnek magunkat. Ma is hallani olyat, hogy „tessék megnézni és összehasonlítani az erdélyi magyar falvakat a román falvakkal, és üvölt a különbség”. Rendben, hasonlítsuk össze, tényleg van különbség, de aztán a romániai szász falvakkal vessük össze a mieinket, és rádöbbenünk, hogy minden viszonylagos. Szóval szerintem fogadjuk el: a bizánci kultúra éppen olyan rafinált, mint a nyugati, csak más a logikája”.

Arra a felvetésre, hogy az első perctől két fontos dilemma áll az RMDSZ előtt, az egyik a magyarországi pártokhoz való viszony: kiválasztani az egyik oldalt, és tőle remélni pénzt, támogatást, vagy egyenlő távolságot, közelséget tartani az összes szereplőtől, szereplővel. A másik dilemma belpolitikai: szigorúan etnikai alapon politizálva önállóan próbálni meg bejutni a román parlamentbe, vagy csapódni valamelyik nagy román párthoz, és választásokon a mérleg nyelve szerepre törekedve, koalíciós társként érni el a kisebbségben élő magyarságot segítő eredményeket, kifejtette:

“Az elsőre az a válaszom, hogy meg kell őrizni az önállóságunkat, egyetlen magyarországi párthoz sem szabad hozzákötni a szekerünket, miközben igenis számítani kell a mindenkori magyar kormány és Magyarország támogatására, függetlenül attól, hogy melyik párté a hatalom. A másik válaszom pedig úgy szól, hogy természetesen jelen kell lenni a román belpolitikában. Támogathat minket Magyarország, sőt, akár a teljes Nyugat is, ha Bukarestben érdemben nem vagyunk jelen, akkor legfeljebb elvi engedményeket érhetünk el. Mert bármennyire is egy nemzethez tartozunk, ez egy másik ország, másik politikai élet, s én nem voltam hajlandó alárendelni az RMDSZ-t még Orbán Viktornak sem, csak kizárólag a saját választóink akaratának. Az RMDSZ veszitett súlyából azzal, 2014 novemberében kilépett a kormánykoalícióból, és később sem került vissza a kormányba. Az is sok szempontból elgondolkoztató, hogy a legutóbbi alkotmánymódosító népszavazáson Székelyföld produkálta a legkisebb részvételt, az országos átlag alig felét. De, inkább aggaszt, hogy a magyar kormány és a román kormány között minimálisra szűkült a kapcsolat. És az is aggaszt, hogy míg a román kormány befolyása nő Brüsszelben, addig az unióval folyamatosan hadakozó magyar vezetésé csökken. A rendszerváltás idején hatalmasat lendített az erdélyi magyarság érdekérvényesítésén, hogy Magyarország a térség legtekintélyesebb államának számított. Maguk a románok is így tekintettek Budapestre, és nagyon nem volt mindegy nekik, hogy a hivatalos magyar politika miként nyilatkozik Romániáról. Ehhez képest, ha ma Brüsszelben kialakulna egy román–magyar vita, elég nagy valószínűséggel a románoknak adnának igazat. Persze engem is irritál számos EU-s megoldás, de tisztában vagyok azzal, hogy jelenleg Erdélyben a magyar megmaradás legfőbb garanciája egy határok nélküli Európai Unió. Annak idején sokan a szemünkre vetették, hogy Magyarország és különösen az erdélyi magyarság, élén az RMDSZ-szel hozzájárult Románia uniós csatlakozásához és NATO-tagságához. Csak azt felejtik el, hogy ez nem kompromisszum volt részünkről, hanem ugyanolyan elemi érdekünk fűződött hozzá, mint a romániai románoknak. Tudtuk, hogy a csatlakozás nem oldja meg az etnikai problémákat, de nekünk is jó, hogy határok nélkül utazhatunk, tanulhatunk, vállalhatunk munkát Európában, s ami a legfontosabb: szabadon mehetünk Magyarországra. Szóval határozottan Európa-párti vagyok”.

Visszapillantás egy ismert személyiség múltjára

A reporter ama megjegyzésére, hogy Markó Béla visszakapta humorérzékét miután 2ö1ö-ben visszavonult a politikai életből és két és fél évtized után felvette régi szokását, a versirást, a volt RMDSZ-elnök egy kérdéssel reagált: “Azt mondják, hogy politikusként nem volt humorom?   Mit mondanak, milyen voltam? Amire a reporter azt válaszolta, hogy akkoriban “merev, besavanyodott szoboravató” magatartása volt.

“Tényleg elég sok szobrot avattam, és a szoboravatás nem valami vidám dolog Erdélyben. Ha például eszembe jut az aradi Szabadság-szobor körüli évtizedes hercehurca, ma sincs nevethetnékem. Pedig az jól végződött. A humor egyébként jó dolog, nagyon jó: föloldja a rossz helyzeteket. Ha jobban belegondolok, több elkelne belőle a politikában is”, mondotta, hozzáfűzve:

“Egy irodalmi lap szerkesztőségéből kerültem a politikába, költőként ismertek Erdély-szerte és valamelyest Magyarországon is. Magától értetődő volt, hogy amint megbukott a Ceaușescu-diktatúra, ott voltam az új magyar érdekvédelmi szervezet, az RMDSZ alapítói között.

Markó Béla elég sötét időben vállalt először közéleti szerepet: a Ceaușescu-éra kellős közepén, 1978-ban, huszonhét évesen lépett be a Romániai Írók Szövetségébe.

“Az a szövetség a diktatúra minden szorítása ellenére egy viszonylag toleráns, nyitott, olykor a kommunista párt vezetőségével is konfrontálódó, bizonyos értelemben ellenzéki szervezet volt. Amelyből örvendetesen hiányzott a Ceaușescu-rendszert már a hetvenes évek elejétől egyre erősebben átható nacionalizmus. Minket ott magyarként semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem ért”, hangsúlyozta.

A továbbiakban elmondta azt is, hogy számos erdélyi magyar értelmiségivel ellentétben  a legkeményebb években sem kívánt elmenni. Dacára annak, hogy a „maradjunk itthon, tartsunk ki” ideája a nyolcvanas évekre elillant, és a vége felé, aki valahogy kijutott Romániából, esze ágában nem volt visszatérni.

1976-ig Markó Béla francia nyelvet tanitott egy Kovaszna megyei általános iskolában, majd innen átigazolt a marosvásárhelyi Igaz Szó” irodalmi folyóirathoz szerkesztőnek, és itt maradt  egészen 1989-ig. Arra a kérdésre, hogy volt-e értelme a diktatúrában irodalmi lapot késziteni, elmondta:

“Az irodalmi folyóiratok vagy a napilapok irodalmi mellékletei csak sok kompromisszum árán jelenhettek meg. Az Igaz Szó fele-harmada gyakran olvashatatlan volt, ugyanis pártkongresszusi határozatokat és hasonló szövegeket tartalmazott. Viszont ami maradt, azt igyekeztünk minőségi szépirodalommal tölteni. Egy ideig a lapszámokat megjelenés előtt be kellett küldeni a belügyminisztériumhoz tartozó cenzori hivatalba. Minden megyében volt ilyen hivatal. Aztán mivel a rezsim rászorult a gazdasági-pénzügyi támogatásra, igyekezett a jobbik arcát mutatni Nyugat-Európa felé, 1977 körül úgymond megszüntették a cenzúrát. A valóságban viszont nemhogy megszűnt volna, inkább durvult az ellenőrzés, ami a kommunista párt sajtóosztályának lett a feladata”.

A Securitatével való találkozást Markó Béla sem úszta meg. Olyannyira, hogy 2005-ben a Cotidianul című román napilap azzal vádolta meg, hogy annak idején együttműködött a titkosszolgálattal.

”Abban a rendszerben senki, aki a sajtóban dolgozott, nem úszhatta meg, hogy a szekusok időnként ne szálljanak rá, de ettől még nem lett ügynök az ember. Az 1990-es rendszerváltás után, amint hozzáfértünk a Securitate dossziéihoz, első dolgom volt nyilvánosságra hozni a rám vonatkozó többéves, vaskos megfigyelési anyagot. Amiből kiderül, hogy a szerkesztőségi beszélgetéseket rendszeresen rögzítették, sőt, 1986-tól három éven át éjjel-nappal lehallgattak engem a lakásomon is „nacionalista, irredenta megnyilvánulások miatt”. Egyébként már egyetemi hallgató koromban bevittek a Securitatéra, miután tagja és két éven át elnöke voltam egy kolozsvári irodalmi körnek, ahol péntek esténként olykor százan is összegyűltünk. A Securitate egy ma már elképzelhetetlenül rettegett intézmény volt, átszőtte a társadalmat. Volt, aki beleroppant a vele való küzdelembe, és feladta a szabadságát, más küzdött, s igyekezett egyéni stratégia mentén fenntartani magának a szabadság illúzióját. De az ordas hazugság, hogy lehetetlen volt visszautasítani a beszervezési ajánlatot”, magyarázta Markó Béla.

Arra a kérdésre, hogy mivel tartotta fenn a privát szabadság illúzióját, igy válaszolt:

“Például azzal, hogy megjelentek verseim Magyarországon, noha Romániában nem kaptam rá engedélyt”.

De versei mégis eljutottak a magyarországi szerkesztőségekbe, éspedig úgy, hogy “a magyarországi barátaim befele könyveket hoztak, kifelé a kéziratainkat csempészték”.

A volt elnök viziója

Markó Béla szerint az autonómia megoldás lehet a kisebbségeknek.

“Az EU túl sokszínű ahhoz, hogy egységes szabályok alapján működjék”, mondotta.

Arra a kérdésre, hogy hogy kéne kinézzen a székelyföldi autonómia, igy válaszolt:

“Nyilván nem lehet állam az államban, viszont minél több hatáskört kell lehozni Bukarestből, többek közt komoly költségvetési lehetőségekkel, kulturális és oktatási intézmények fölötti rendelkezéssel. A románokkal egyenlő esélyeket kellene adni az erdélyi magyaroknak. Ez nem is lenne olyan nehéz, különösen a Székelyföldön. Az erdélyi magyarság jelenleg is jelentős anyagi támogatást kap Magyarországról, ám ez sokszor a román költségvetési támogatást helyettesíti. A magyarországi segítségre nagy szükség van, de amit Bukarestből meg lehet szerezni, onnan kell kicsikarni, és ami Magyarországról érkezik, azt az esélyegyenlőség megteremtésére kell fordítani”.

A magyar és a román politika

Arra a kérdésre, hogy jobban hisz a versben, mint a politikában, Markó Béla igy válaszolt:

“A politikából való távozásom egyik oka, hogy nem nagyon hittem már magában a politikában. Nem én változtam, hanem a politika jellege: rohant a populizmusba. Nemcsak Magyarországon és Romániában, hanem az egész világon. És ez már nem az én terepem. Inkább hiszek a művészetben, az irodalomban, különösen a versben. A vers, hasonlóan a politikához, reflexió. Nekem ma hitelesebb reflexió a vers. Így hát írok….

Forrás: 24.hu

Foto:evz.ro

Lasă un comentariu

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.

Acest sit folosește Akismet pentru a reduce spamul. Află cum sunt procesate datele comentariilor tale.